Ezt az írást csütörtök este küldtem el Bojtár B. Endrének. Vártam a válaszra előbb szombatig, aztán fogcsikorgatva a mai lapzártáig. Jobb lett volna az első szó jogát nem a CÖF-re hagyni. Jobb lett volna, ha a MaNcs előtúrja valahonnan azt a régi laza bájt és azt mondja, gyerekek, csúnyán tökön rúgtuk magunkat, bocs. Mindenkinek jobb lett volna. Valamit azért lassan illene mondani.

A MaNcs azóta tartozik családom mindenkori otthonainak kaotikus összképéhez, amióta létezik. Emlékeszem a régi méretre, a szexin trash papírra. Valaki mindig lenyúlta, volt olyan időszak, amikor ezért a bátyámnak külön előfizetése volt, azonos címen.

Régen elköltöztem már hazulról, ritkán veszem meg a lapot, de a családi otthonhoz máig ugyanúgy hozzátartozott, mint anyám szétguruló gyapjúgombolyagjai. Ezeknek az időknek a 37. lapszámmal félő, hogy vége. Mert amit szabad volt a Charlie Hebdonak, az a mancstól felér egy arconcsapással. Vagy köpéssel.

A szlovák karikaturista, Marian Kamensky szeptember negyedikén posztolta a Facebook oldalára karikatúráját, a hitleri arcvonásokat Orbánéval vegyítő portrét szögesdtót bajusszal. Egész jó a műfaján belül, sértő, sőt, egyenesen suttyó, de a karikatúra már csak ilyen. A Magyar Narancs nem. Legalábbis eddig nem ilyen volt és főleg nem ezt ígérte.

Rengeteg nekrológ várható a következő napokban, könnyzacskóterhelő nosztalgiafutamokkal arról, micsoda etalonja volt az újságírásnak a MaNcs, mit jelentett az, ha valaki olyan mancsosan írt, mekkora etvasz volt bekerülni a szerzők közé. Sokan el fogják mondani, hogy miképpen csúfolta meg a lap ezzel a címlappal mindazt, amit alapítása óta - ingadozó színvonalon, de - képviselt. Hogy miért volt ez ízléstelen húzás, totális, karaktergyilkos öntökönrúgás. Többen el fognak határolódni, bizonyára számos szerző fogja bejelenteni, vagy egyszerűen csak elhatározni, hogy nem vállal többé közösséget ezzel a bandával. Van ez így, mindenkinek vannak hatalmas mellényúlásai, gondoljunk csak a hvg.hu fiaskójára a benézett (?) kamu lejárató videóval.

Nehéz megmondani, hogy hol húzódik az a finom határvonal, amikor a balfaszság, vagy akár a nyilvánvaló szarfejség már túlmutat önmagán. Amikor már jelképrombolás. Talán a hitlerbajszos Orbán karikatúrából átvett (ihletett nem tud lenni, de ne legyünk rosszindulatúak, feltételezzük, hogy nem lopott) címlapnál.

A MaNcs akkor is jelkép volt, amikor éppen gyengébben muzsikált, marhaságot írt, vagy egyenesen megpróbálta megmondani, hogy kire is kéne szavaznia az olvasónak a választásokon. Sokaknál persze bizonyára ezek voltak az a bizonyos határvonal.

Volt, hogy Bojtár B. Endrével nem értettünk egyet, volt, hogy annyira nem, hogy nem hozta le, amit írtam és ez teljesen rendben van, mégha az ember véleményterrornak is érzi az ilyet amikor épp benne van. Nem éreztem, hogy emiatt erkölcsi akadálya lenne, hogy írjak a lapnak, ugyanis az alapvetések szintjén nem ingott meg a bizalmam. Ez a bizalom volt a manifesztálódása annak, amit fentebb a jelképiségen értettem. Hogy mind lehetünk kisebb-nagyobb mértékben faszok, de vannak határvonalak, amelyeknek az át nem lépésére bízvást számíthatunk egymástól.

Hetek óta az európai értékek deklasszálódásáról beszélünk, hogy aligha létezhet européer gondolkodás és értékrend ott, ahol az alapvetéseket hágja át sorra a legtöbb tagállam. Hogy nem az iszlám áradat a veszélyes ránk, hanem mi vagyunk azok önmagunkra. A 37. MaNcs címlap ugyanaz, mint a kerítések: kitáncolás közös alapvetéseink mögül.