Pár éve még sokkal kisebb nézetkülönbségek mentén nem találtuk a közös hangot, most meg, amikor mindannyiunk hagyományos oldala vérlázítóan ciki, egyre jobban megértjük egymást.

Azokat, akikkel mostanság szót értek, erős elhatárolódás lengi körül, már ami a közélet fejleményeit illeti. Nem érdektelenség, távolságtartás. Ha az ember eszén akar maradni, ragaszkodnia kell bizonyos sztenderdekhez. Nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert közéleti szinten kevés szó esik ezekről.

Egzisztenciától, földrajzi helytől függetlenül létezik egy olyan, nem kis szelete a társadalomnak, amit hidegen hagy az egyik vagy a másik oldal. Normálisan akarnak élni. Tisztelni és megbecsülni a másikat, a kölcsönösség jegyében. A közélettel majd foglalkoznak, ha mindez ott is megjelenik. De akkor is csak mértéktartóan, hogy meg ne ártson.

Hiába találta meg magának a kormány nagyon pontosan a tiszteletet, mint vezető szlogent, mellélőtt vele. Ugyanis “az emberek” nem kívülről várják a tiszteletet, főleg nem egy olyan elvont fogalom iránt, mint “Magyarország”. Magukat és egymást akarják tisztelni és tisztelve látni. Ez nem bonyolult kérdés. A tisztelet hiánya olyan egyszerű helyzetekben mutatkozik meg, mint amikor szereti mindenki az igazgatót, mégis mennie kell. Vagy imádják a szülők és a gyerekek a tanítónénit, ő is ereje teljében érzi magát, de csöppet túlkoros.

Mostanában úgy érzem, mintha egyre többen húzódnánk valami közép felé, aminek nincs színe, de még neve sem. A radikalizmus minden irányból halálosan fárasztóvá vált, ebben nem téved a kormány kommunikációja, csak a lényeget hallgatja el. Mert ironikus, de végre ugyanúgy érezhet a klasszikus értelemben vett bal és jobbközép. Pár éve még sokkal kisebb nézetkülönbségek mentén nem találtuk a közös hangot, most meg, amikor mindannyiunk hagyományos oldala vérlázítóan ciki, egyre jobban megértjük egymást.

Vagyunk egy páran, akik senkiben, aki jelenleg porondon van, nem hiszünk, bizonyos értékekben viszont nagyon is. Olyanok, akik ha soha nem is hallgattak rockzenét, sosem tennék szóvá, hogy más igen. Akik megértik a miskolci helyzet minden érintettjét. Akik elfogadják és tisztelik a másik fájdalmát, érezze azt Trianon, vagy a Holokauszt miatt. A mi szemünkben a fájdalomnak, szenvedésnek nincs színe, se vallása, se szexualitása.

Egyesek humanistának, mások kereszténynek, megint mások egyszerűen racionálisnak tartják magukat, nem gond. Ugyanis ezek lazán megférnek egymás mellett. És tudják mit? Mivel a politika nem oldja meg helyettünk, hogy ez így is legyen, előbb-utóbb megoldjuk mi magunk, mert bennünk van és mert meg fogjuk találni a módját.