Szörényi Levente és Bródy János kitűnő példa arra, hogy eltérő világnézetű embereknek nem egyetérteni kell, hanem mindenféle jó dolgokat csinálni együtt.

Akik Szörényit és Bródyt együtt szeretik, a lelkük mélyén nem hihetik el, hogy Szörényi idegen-szívűnek tartja Bródyt. A kettejük közötti alapvető világnézetbeli különbség nem is erről szól, hanem arról, hogy Szörényi egy  Koppányhívő magyar, Bródy pedig egy Istvánhívő magyar. 1983-ban, az István, a király születése idején megvilágosító élmény volt ennek felismerése, ma pedig szívszorítóan fájdalmas, hogy szétválaszthat valami, "ami a halálnál ostobább".

A minden közhivatalban kifüggesztett Nemzeti Együttműködés Rendszere néven emlegetett országgyűlési politikai nyilatkozat címsora: „Legyen béke, szabadság és egyetértés”. Ez, noha szó szerint idézi az 1848-as 12 pontot, mégis egyértelmű meghamisítása az „egyetértés” szó 1848-as értelmezésének („törvényes egyetértés”).

Ugyanez egyébként az új alkotmány (pardon: Alaptörvény) utolsó sora is. De az új Alaptörvény már rögtön az első sorában bemutat egy ennél is nagyobb bravúrt: „Isten, áldd meg a magyart.” Ez ugyanis magának a Himnusznak a meghamisítása. Kölcsey Himnuszában pontosan specifikálva van az Istenhez intézett kérés mibenléte, az Alaptörvényben viszont nincs. Abban mélyen egyetérthet hívő és nem hívő, ha arra kérjük Istent, hogy áldja meg a magyart jókedvvel, bőséggel. Alighanem ez a két legfontosabb hiánycikk manapság is, akárcsak Kölcsey idejében. Ha ez állna az Alaptörvényben, akkor talán én is az én alkotmányomnak tudnám érezni, ahogy a Himnuszt az én himnuszomnak érzem.

Mit kezdjen egy magamfajta Istenben nem hívő ember egy isteni áldással, csak úgy általában? Ez eleve kizár engem minden olyan állásból, amelynek betöltéséhez esküt kell tenni az Alaptörvényre. Jobban érezném magam a hazámban, ha az ilyen állások betöltői egy olyan szövegre tennének esküt, amelynek rögtön az első sora nem zárja ki Szörényit is és Bródyt is, mindkettőjüket egyszerre.

Mérő László