Nem voltam jó gyerek. Tanulás helyett góztam éjjel nappal. Harmadikra konkrétan bukásközelbe kerültem, talán biológiából, és csak az mentett meg, hogy a tanár nem akart bejönni augusztusban. Hubertné viszont folyamatosan elengedett versenyekre. Harmadik végére pénteken és hétfőn alig jártam iskolába. Mindig kicsit szégyenkezve adtam oda a kikérőt, és mindig meglepődtem: egyszer sem utasította vissza. (Igaz, egyszer figyelmeztetett, hogy a pénteki rajzból veszélyesen kevés jelenlétem van, osztályozóvizsga lehet a vége. Rajzból.) 

Negyedik végén, mikor igazgató volt, valami apróságért be kellett mennem az irodájába. Tisztában voltam vele, hogy a berzsenyis négy évemmel hatalmas mázlim volt, kevesen engedtek volna ilyen tanulmányi eredmények mellett versenyezni. Mikor végeztünk, visszafordultam az ajtóból: meg kellett kérdeznem (köszönnöm), hogy elengedett a versenyekre. 

"Miért engedett el a versenyekre, tanárnő?"
"Láttam, hogy csinálsz valamit, hagytam, hadd csináljad." 
"De hát bukásra álltam többször is..." 
Hubertné legyint.
"Mindegy, legalább valamit csináltál." - mondta.