Közös nézőpont

2014. november 08. 07:00 - mero.vera


10746606_10205523023j143780_1209712233_o.jpgNagy szerencsém volt ma este, bejutottam a Nemzeti Színház új előadásának főpróbájára, Viktor Rizsakov rendezett Éjjeli menedékhelyet. Remekül. Komoly intellektuális kihívás volt, de az előadás belső igazsága olyan erős, hogy valahogy nem zavart, ha helyenként kimondottan butának és műveletlennek éreztem magam. Ezért, meg egyébként is próbálok nem írni kritikát az előadásról. És ezért, meg egyébként is bánt, hogy valószínűleg más sem fog, legalábbis olyan, akit olvasni szoktam.

Erről pedig eszembe jut az, amit áprilisban, a Friderikusz Sándornak adott interjúja után, Vidnyánszkyról írtam. (Lent olvasható.) A Magyar Narancsnak szántam, ahol Tétényi Éva iránti, alig sem titkolt szimpátiám még belefért, Vidnyánszkyt nem utálni viszont már nem. Örülnék, ha ezt az előadást méltatná hasábjain a lap, de félek, hogy nem így lesz, ahogy rengeteg értő néző és a szakma jó része sem fogja megtekinteni. Pedig csak annyira kéne nyitottnak lenniük, mint Friderikusz Sándor volt. Elvből is meg kéne nézni, úgy a szakmának, mint a színházjáróknak ezt az előadást, nem csak azért, mert jó. Nem csak azért, mert remek színészek parádés előadásáról és egy nagyszerű rendezésről, lenyűgöző látványról van szó. Meg mert Törőcsik Mari játéka fontosabb bármilyen politikai sértettségnél és ezért történetesen a Nemzetibe kell menni. Én nem csak a színpadon hiszek Törőcsiknek, bizonyára jó oka van a Nemzetiben dolgozni, Rizsakovval, például.

Az előadás bevállalja a politikai áthallásokat, nem szépíti a dolgokat, közös igazságokról beszél. Vidnyánszky Friderikusznak mondott szavai alapján pontosan ilyen előadások ígéretét láttam benne, én pedig azt ígértem meg magamnak, hogy eljárok a Nemzetibe. Ő beváltotta a magáét, eztán igyekszem én is gyakrabban eljutni a színházába. A Nemzeti Színház szlogenje: "Közös nézőpont". Tetszik, nem tetszik, mégis igaz.

 

...tehetségét nem vitatva, de

(2014.04.01.)

Friderikusz Sándor beszélgetett Vidnyányszky Attilával. Valóban beszélgetett, mert kíváncsi volt arra, amit a kérdezett mond, nem próbálta csőbe húzni, hanem igyekezett kibontani, megérteni, ahogy azt egy ilyen beszélgetésben jobb helyeken szokás. Nem zárkózott el az igazságai elől, a mellékérdezések is jó labdák voltak, sőt, az elsőrangú riporter hangján még valami tiszteletteljes szimpátia is átsejlett, helyenként úgy tűnt, egészen szereti Vidnyánszkyt. Vagyis profibb volt, mint amennyire bármilyen oldali. Vidnyánszky pedig jókat mondott, többségében nagyon, helyenként meghatóan jókat. Valamit viszont nem mondott ki, pedig tanulságos lett volna.

Friderikusz a beszélgetés utolsó harmadában arról kérdezte, milyen érzés, hogy a kritikusok, akik a beregszászi munkáit rajongva szerették, most lesajnáló véleményeket írnak sorra. A negyven perc alatt itt látszott Vidnyánszky először - és utoljára - zavarba jönni, vagy legalábbis kibillenni és mellébeszélni. Láthatóan igyekezett elkerülni, hogy kimondja, amit valójában gondol. Amikor próbálta diplomatikusan körülírni a dolgokat úgy, hogy a kritikusaiban van egyfajta megfelelni akarás, akaratlanul is drukkolni kezdtem: mondd ki, mondd ki!

Mondd ki a tabuszót, ami mostanra olyan, mint egy ízes zsidózás: balliberális. Hogy van egy viszonylag szűk, de annál hangosabb kör, ami a szót kisajátítva definiálja önmagát, és amely kört az egymásnak szorongva megfelelni akarás tartja össze. Hogy olyan nagyon akarják a belső egyetértést, hogy kifelé süketen, egy helyben toporognak, hát persze, hogy így könnyű hiteltelenként félresöprődni, a legszentebb üggyel is.

Évek óta látom, ahogyan körülöttem rendre görcsösen egyet akarnak érteni, és ebből nem engednek. Ez azt is jelenti, hogy ha én most le találom írni, hogy Vidnyánszky Attilával egyetértettem negyven percből harmincötben, az a közvetlen közegem szemében feltétlenül az én fokozódó jobbratolódásomat bizonyítja. Amikor jópár éve még elsősorban a színház érdekelt, Zsótér Sándor és az akkor ünnepelt Vidnyánszky jelentették számomra az anyanyelvemen elérhető szakmai non plus ultrát. Ha még most is a színház érdekelne a legjobban, valószínűleg magasról tennék bárki véleményére, a lábam törném, hogy kijárhassam bármelyikük iskoláját. És nem kérdés, hogy mindketten jó referenciák, hogy két kézzel kapjon bármelyik színészért a legtöbb rendező. Az is, aki ma már nem hallja meg Vidnyánszkyt, mert nem akarja meghallani, mert ha ezeknek igazuk van, akkor mi mire kellők vagyunk?

“Nagyon távol vagyunk”, mondta Vidnyánszky, amikor Friderikusz arról kérdezte már-már baráti hangon, nem éppen ő lenne-e az az ember, aki nagyvonalúságot gyakorolhatna, és aki így a színházi szakmában egységet teremthetne. Vidnyánszky szerint tulajdonképpen neki dolga volna efelé próbálkozni, és ha nem is nagyon sikeresen, de kísérletek történnek, ez felvállalt feladat, mert nem jó a távollevés, nem jó senkinek. Tényleg nem az.

Vidnyánszky nem fél. Legalábbis attól nem, hogy elismerje a másik oldal erényeit, sőt, pozitívként kizárólag baloldali példákat hozott fel. Székely Gábor méltatlanul szétvert Új színházát, Zsámbéki Gábort, ahogy megmentette a rendszerváltáskor a szakmát a strukturális széthullástól, Jordán Tamást, akinek a Nemzeti Színházban vitt stratégiáját magára érvényes előképnek tartja, amihez képest ő talán csak még nagyobb nyitottságot, vagyis még több meghívott művészt és (vidéki) előadást akar a színházába. Mert szerinte a fővárosban a Nemzeti Színház feladata jóval összetettebb, semhogy egyetlen irányzatot képviseljen, mint ahogy Alföldi amúgy nagyon is létjogosult, de nem a Nemzetibe való színháza tette.

Vidnyánszky megbántott ember, és, mint ilyen, olykor  elfogadhatatlan dolgokat mond. Nekem úgy tűnik, a becsületes ember megbántottsága ez. Olyasvalakié, akit szakmai Messiásként tartottak számon, de csak amíg nem lettek nagyobb ambíciói, mint hogy ő legyen az egyszeri szegénylegény, aki távoli üstökösként suhan az égen, a mesében, de nem itt a mi portánkon. A mi portánkon már nem gyűlik könny a szemünkbe a hagyományainktól. Amikor jó hat éve először láttam egy rendezését - Zsámbékon volt a Dekameron -, egy emberként alélt el a közönség. Hogy aztán Vidnyánszky legyen hosszú évekig a legnagyobb etvasz színházi - értelmiségi körökben, hiszen elég messze volt, hogy a nyolcfokos hidegben próbáló határon túli gladiátorok vezéreként csaljon szenvelgő könnyeket a belpesti szemekbe. Aztán ugyanaz a karakán hegyiember már nem ízlett, amikor itt akart karakánkodni, főleg, amikor erre történetesen a jobboldal lett vevő. Afölött elegánsan elsiklanak a fintorgók, hogy a reformerek reformokat akarnak végrehajtani, nem nézve, ki vevő azokra, csak végre legyenek hajtva.

Vidnyánszky nem mond mást, mint bármikor. Épp csak már nem ízlik, amit mond, mondjon bármit is. Tetszik, hogy negyven végzősből harminchét leszerződött, de nem ízlik, hogy ez a Vidnyánszky által propagált színész életpályamodell előfutáraként bevezetett szabályozás eredménye, miszerint adott állami kőszínházi társulatban a diplomás tagok arányának a hetven százalékhoz kell közelítenie.

Friderikusz félidőnél azt kérdezte, hogy a deklarált konzervativizmus nem szabja-e szűkre az amúgy nagyon is progresszívnek tűnő igazgató-rendező világlátását. Vidnyánszky egy bravúrosan tanáros visszakérdezéssel válaszolt: “Ön szerint Bartók, vagy Kodály konzervatív?”. A blikkfang nem talált, Friderikusz erre azt mondta, hogy az ő értékrendjében modernnek számítanak. Ebben a kérdés-válaszban benne is van tömören minden, ami jobb és bal között manapság áthidalhatatlannak tűnik; még a mélyen intelligens és jóhiszemű Friderikusz is bedőlt annak a félreértésnek, hogy a “konzervatív” a “progresszív” - vagy akár a “liberális” - ellentéte.

Vidnyánszky Attila elhallgatott igazságára meredve értettem meg, miért maradt olyan vértelen és erőtlen a baloldali összefogás. Van egy Vidnyánszkynk, aki kemény és karakán, és akivel lehet beszélni, még az ATV-ben is. Friderikusz őszintén kívánt neki sok szerencsét. Amikor erre a baloldal képessé válik, akkor és csakis akkor lesz esélye arra, hogy érvényesen szóljon, ne hamisan, akár a jobboldal fülében se.

komment

A bejegyzés trackback címe:

http://rakodopart.blog.hu/api/trackback/id/tr666877055

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.