Van ez az új Bródy szám. Pont az a közéleti sláger lehetett volna, amire jó ideje várok, vicces, precíz, szomorú. Csak az a refrén ne lenne..." ezek ugyanazok". Ebben a sorban minden minden benne van, ami számomra nem kóser a mai magyar közbeszédben. 

Volt nekem egy nagyon korrekt, régivágású tanítónénim, aki második környékén belénk verte, hogy 1, tulajdonnevet MINDIG nagybetűvel írunk, 2, személynév elé nem rakunk névelőt. (A második szabályt mindig hülyeségnek tartottam, és mostanra biztos vagyok benne, hogy valójában a határozatlan névelőkre gondolt Marika néni, de ezt nem akarta elkezdeni magyarázni hétéveseknek.)

Az első szabály Magyarországon az írástudók nagy részének tabu, (ennyit számít, hogy kötelező a Pál utcai fiúk) de, mint minden nem belsővé tett szabályt, megpróbálják kijátszani. A kijátszás legkézenfekvőbb módja, amikor egy személynevet többesszámban használunk, esetleg igeként. Ismerős, ugye: *szijártópéterek, *gyurcsányok, *simicskázások, *kunczék és *harrachpéterek lepik el a publicisztikákat. Mintha egy robot prototípusáról beszélnének. Ez a politikai ellenfelek dehumanizálása. Megvethetünk valakit bármennyire, az emberi minőségét nem vonhatjuk kétségbe. És embersége jogán mindenkinek (igen, mindenkinek) kijár az, hogy a nevét nagybetűvel írják le. Szíjártó Péternek ugyanúgy, mint Gyurcsány Ferencnek. 

Marika néni nem szerette a csúfolódást sem. Az ő osztályaban egy "Gusztustalan Péter"-ért repült volna a beírás az üzenőbe, ugyanúgy, mint egy "Révész Mártíriusz"-ért, vagy "Viktátor"-ért. Nem tudom, hogy Marika néni ezt azért csinálta, mert ekkora humanista volt, vagy azért, mert neki így tanították, és így szokta meg. Mindenesetre így csinálta, és csak most jöttem rá, hogy ez mekkora dolog volt.

Nem tudom, ki kezdte, mi volt előbb, *tocsikolás vagy *simicskázás, *stefkaistvánok vagy *aczélgyörgyök. Csak annyit tudok, hogy kurvára abba kéne már hagyni. Nem ezek, ők.